Párizs, 1933. május 18. Számlálatlan embert vittem már, férfiakat és nőket, e csodálatos festmény elé, de ez az első eset, hogy előtte állva valakit a művészi érzület úgy megérintsen és felzaklasson, akár a szerelemben. A maga érzékeit megrázta ez a látvány, én pedig rögtön észrevettem, hogy magában a test és a szellem milyen rettentő módon össze van kötve, ha egy tisztán szellemi benyomás ilyen hatalmas vihart volt képes elszabadítani a szervezetében. Ám ebben a szokatlan házasságban mégis a szellem jár a test előtt, ő az uralkodó, és úgy is kell lennie, hogy végül teljesen az uralma alá vonja. Oly dolgok egész világát érzem magában, melyek csak arra várnak, hogy megszülessenek, ha megtalálják a számukra alkalmas ördögűzőt. Maga nincs ennek teljesen tudatában, de egész szellemével őket hívja, és főleg minden érzékével, az ön női érzékével, mely magánál szintén szellemi.
Ebből kifolyólag magának értenie kell az engem átjáró nagy, fájdalmas örömöt és a megdöbbenést is, hogy ily módon találkoztam magával: egyszerre úgy látom, végtelen érzelmi magányom kitöltődött, hajszálpontosan, hermetikusan megtelt (minden irányban), mégpedig oly módon telt meg, mely megrémít, a végzet hozta ezt, mely fölötte áll mindannak, amiről álmodhattam, és mindannak, amiről már lemondtam a reménytelenségben; és mint minden, amit a sors hoz, mint minden, ami elkerülhetetlen és az ég akarata szerint való, mindez mindenen keresztül és minden ellenére érkezik, habozás nélkül, magától értetődő módon, azonnal, visszakozás nélkül, hogy vele szemben bármily félelem hiábavaló! Azt kellene hinnem, hogy a csodák valóban léteznek e világban, ha nem gondolnám, hogy sem ön, sem én nem származunk teljesen e világból, és ez, ez a túlságosan tökéletes találkozás az, ami megdöbbent, és ami úgy nehezedik rám, mint a fájdalom. Aztán ott van az is, hogy a lelkem, egész életem megvilágosodások és elborulások sorozata, és hogy eme elborulások, melyek bennem játszódnak, ugyanúgy lejátszódnak körülöttem is, és mindent megfertőznek, amihez hozzáérek, s így senki számára, aki hozzám közelít, nem lehetek más, mint örökös csalódás. Maga már láthatta, hogy ott, ahol néhány ponton csodás intuícióim, afféle felkavaró látomásaim adódnak, más pontokon csupán homályos árnyék és ostobaság vagyok, a legegyszerűbb dolgok is kisiklanak a kezeim közül, és különösen finom megértés szükséges ahhoz, hogy valaki elismerje, elfogadja ezt a kettősséget, mikor az árnyak rátelepszenek mindazokra az érzelmekre, melyeket jogos volna elvárni tőlem. Rengeteg dolog rémületesen közös bennünk, de legfőképpen: a csendünk. A maga csendje éppen olyan, mint az enyém. És maga az egyetlen ember, aki előtt a saját csendem nem tölt el szégyenkezéssel. A maga csendje heves, szenvedélyes csend, melyben úgy érezni, a világ esszenciái kavarognak, hihetetlenül élőnek érzem, olyan mint egy szakadékra nyitott csapóajtó, melyben a föld csendes és titkos mormolását hallani. Amit mondok magának, abban semmiféle fölöseges költészet vagy mesterkéltség nincsen, ön is tudja. Mindössze megpróbálom lefordítani néhány erőteljes benyomásomat, melyek teljesen reálisak, de olyan dolgokra vonatkoznak, melyekről általában nem szokás beszélni. Amikor a pályaudvar peronján azt mondtam magának: olyanok vagyunk, mint két elveszett lélek a végtelen űrben, ugyanezt a mozgalmas csöndet éreztem közöttünk, mely beszélt hozzám, és amelytől zokogni tudtam volna örömömben. Ön a bennem lévő legjobbat és legszörnyűségesebbet állítja szembe, és érzem, hogy egyedül maga előtt nem kell szégyenkeznem emiatt, vad, erőszakos öleléseket akarok magától, be akarok hatolni magába, meg akarok magában pihenni, és azt akarom, hogy érezzük a teljességnek ezt a rezgését, maga és én, ezt a rezgést, mely a szellem dolgait a napvilágra hozza. Egyedül magával nem értelmetlen az ölelés, mely ellentétes magnetizmusokat szorít egymáshoz, melyek tökéletes ciklusban egyesülnek. Jóllehet ön ugyanonnan jön, ahonnan én, mégis képes volna megadni nekem mindent aminek híjával vagyok, képes lenne egésszé tenni engem. Ha a szellemünk ugyanazokért a képekért lelkesedik is, ugyanazon formákat, jelenéseket kívánja fizikailag és testileg, maga mégis a melegség, míg én a hideg vagyok, maga a változékony, a lágy, az érzéki, a símogató, míg én vagyok a merev kovakő, az elmeszesedett, fosszilis növényzet, az obszidián, a megkeményedett ásvány. Egy erőszakos, és mindkettőnk fölött álló szükségszerűség hajtotta magát felém, és maga azonnal tudta ezt, látta csodálatos hasonlóságunkat, látta mindazt a jót, amit tehetek magával, és mindazt a jót, melyre ön hivatott, hogy velem megtegye, de rettegek, hogy ahogy bizonyos pillanatokban én is vak vagyok, talán a végzet magát is vakká teszi, hogy hirtelen elveszti a kapcsolatot e felfedezéssel, ezzel az élettel, mely az egekbe ragadhatna engem, vagyis félek, hogy önt egyszer csak vissza ne húzza a teste, olyannyira, hogy már meg sem ismer engem, vagy hogy az egyik olyan pillanatban, mikor nem vagyok önmagam, a csalódástól nem fog újra rám ismerni, hogy újra, és visszavonhatatlanul elveszítem. Ez csak a kezdete valami csodálatosnak, ami egy egész életet betölthet, és ezt lelkem minden őszinteségével mondom magának, minden elképzelhető komolysággal és súllyal, ami csak kitellik tőlem, egy hete, holnap lesz egy hete, hogy úgy éreztem, az életem gyökeresen megváltozott, tegnap pedig materiális módon is felszenteltetett ez a gyökeres változás. Írjon nekem, írjon nekem egy emberi, hiánytalan levelet, melyben megjelöli az árat, melyet egyesülésünknek szab, és az okokat, melyek miatt azt mondja, nem mindenben szabad megbíznia bennem. Amikor arra kérem, jelölje meg az egyesülésünknek szabott árat, arra akarom vezetni, képeket villantson fel előttem, képeket, melyekben a mi saját életünket látom tükröződni. Tegnap óta egy nő ajkainak íze követ mindenhová, de mint egy eszme, mint egy esszencia. Ez az íz már nem a test dolga, meztelenül tárja elém egy egész lélek értelmét, és egy olyan titkos élet dolgaira tanít, melyet nélküle nem ismerhetnék. Van egy nevem, melyet anyám adott nekem négy éves koromban, és amelyen csak a legbelsőbb bizalmasaim szólítanak: Nanaqui. Ebben a névben benne van minden ártatlanságom és minden, ami a legtisztább az életemben.
Nanaqui.
A fordítás innen való.
