Traumnovelle

" ... ich ahne, daß die Wirklichkeit einer Nacht, ja daß nicht einmal die eines ganzen Menschenlebens zugleich auch seine innerste Wahrheit bedeutet.«
»Und kein Traum«, seufzte er leise, »ist völlig Traum.«"

Arthur Schnitzler: Traumnovelle

Edgar Allan Poe: Az ovális arckép

Egy rövidke elmélkedés következik az művészi alkotások, az irodalom és a nő kapcsolatáról. A teljesség igénye nélkül.

Rendkívül érdekesnek tartom azokat a műveket, amelyekben egy képzőművészeti, esetleg zenei alkotás válik irodalmi témává, vagy gabalyodik a történetre úgy, hogy szerves részét képezi annak, nemcsak egyszerűen röpkén felemrülő téma az elbeszélés során. Akár az alkotás maga a történet. Nem kevés érdekes példa akad erre, mint például Oscar Wilde nagyszerű "Dorian Gray arcképe" c. regénye, Gert Hoffmann "Vak vezet világtalan" c. elbeszélése vagy  Honoré de Balzac "Az ismeretlen remekmű"-ve. Szegedy-Maszák Mihály írt e különös kapcsolatról egy esszét, melyben többek között megemlíti Poe 1842-es rövidke elbeszélését, "Az ovális arckép"-et is.

Ebben az elbeszélésben is egy képzőművészeti alkotás jelenik meg, ami egyfajta Pygmalion-átiratként olvasható. Az elbeszélő egy útja során kénytelen az éjszakát egy elhagyatott kastélyban tölteni, ahova szolgája tör be, hogy ne kelljen sebesülten az éjszakát a szabad ég alatt töltenie. Az elhagyatott kastélyban betéved egy furcsa hangulatú, gazdag berendezésű szobába, ahol nagyszámú, gazdag díszítésű keretbe foglalt festményt talál. Szemlélődés közben felfedezi egy fiatal nő arcképét. Bár félálomban veszi észre a csodálatos képet, hirtelen felriadva élőnek tűnik számára a festmény, csak a képkeret tudja meggyőzni, hogy nem élő embert lát. Egy kis poe-i borzongatás. Majd utánaolvas egy könyvben a ritka szépségű lány történetének, tulajdonképpen egy történetet mesél el a történeten belül. Kiderül, a lány egy tehetséges festő felesége volt, egy élettel teli fiatal nő, aki gyűlölte vetélytársát, férje szenvedélyét, a művészetet. Mégis megengedi, hogy a festő modellje legyen. A művész tökéletesen akarja megjeleníteni a készülő képen a nőt, míg ő napról-napra szomorúbb, élettelenebb. Egyre megszállottabban dolgozik tehetségének és szerelmének bizonyítékán. Minél szenvedélyesebben dolgozik, annál inkább tűnik el kedvese arcáról az élet. Az utolsó ecsetvonással, a mű befejeztével az asszony meghal. Itt a vége, fuss ...

A nő ugyebár gyakran az inspiráció forrása az alkotó (férfi) számára. Ebben az esetben belefolyik a képalkotás folyamatába is, úgymond saját életével kelti életre a festményt. Miután a festő elfordítja tekintetét a kedvesétől, eltekint valódi személyétől, a nő által képviselt szépség és életerő veszélybe kerül. A művészi folyamat során pedig visszafordíthatatlanul életével fizet az alkotás sikeréért.
Azt mondjátok, túl kitekert ez az elmélet? Ha az életerő eltolódik az élőről (a modellről) az élettelenre (a festményre), logikusan ez egyikük végét jelenti. A fiatal feleség nem osztozhat a képben felpislanó életen. Hogy a nő hány történetben "fizet meg" valamiképp a férfi művészi szenvedélyéért, erre is találunk néhány példát a világirodalomban. Ha a festő modellként tekint szerelmére, ez a két dolog mintha nem férne meg egymás mellett. Ha a nő mássá válik, mint saját személye, helyet kell adnia annak, amit reprezentálni kénytelen. Hálás alapanyag ő, aki szinte bármilyen dolog szimbólumává tud válni. Poe kifejezésre juttatja ezzel az elbeszéléssel azt, hogy ha a nő modellként szolgál a festménynek, ami a tökéletes szépséget, az életet akarja visszadni, elveszti azt, ami a képen visszatükröződik. Ha csak szimbolikusan is, de elveszti saját egzisztenciáját, személyiségét, az általa reprezentált fogalom, jelen esetben a tökéletes szépség és életerő, hordozójává válik. Ha ez átkerül róla egy másik dologra, elveszti létezésének alapját és belehal.

Edgar Allan Poe Válogatott művei. Budapest: Európa, 1980.

 

San Gennaro vére II

Végre sikerült összeszednem a gondolataim és megírhatom kis olvasónaplóm második bejegyzését. Lassan haladtam a könyvvel, de ez igazából nem a könyv vagy az író hibája. De térjünk is a lényegre.

Azt már említettem, hogy a regény az 1940-es évek végén játszódik, amikor is a nápolyi Posillipo egyik kerti házába egy idegen házaspár költözik. Egy ember valahonnan Kelet-Európából, aki "meg akarja váltani a világot" és annak felesége. Bár a regény azzal kezdődik, híre ment az idegenek érkezésének, sokáig fel sem tűnnek ezek a különös személyek az elbeszélés folyamán. A magával ragadó mediterrán vidéket, a nápolyi kisemberek sajátos világát tárja elénk először az író. A citromfákkal, szőlőskertekkel szegélyezett tájat, a hőségben őgyelgő tömeget, a levélhordás fontosságát átélő kancsal postást, a posillipoi fénylő szemű szegény gyerekeket, akik már az anyatejjel magukba szívják a kereskedés minden csínját-bínját, a halaskofát és a mogyoróárust. Azokról az olasz emberekről ír, akik egy vitát műértő gonddal vezényelnek le, mint egy tökéletes operaelőadást.
A regény egyharmadánál talán már kicsit sok is lesz a tájleírásból, a mimózaillatú sós ízű levegőből. Elkezdtem hiányolni a cselekményt. A részletes, egyébként szép leírások, a mindennapok apró mozzanataiban megmutatkozó életképek egy idő után már-már fárasztóakká válnak. Egy igazi cselekmény nélküli írást is lehet élvezni, de ebben az esetben végre jöjjön a történés!
A második részben azonban még következik egy hosszabb rész a nápolyiak és a csodák sajátos kapcsolatáról. A nápolyiak "igazán, szívük szerint, évezredes tapasztalattal csak két dologhoz értettek: a csodához és a készpénzhez." A lehetőségek közül a csodát vélték a legvalószínűbbnek. Valószínűbbnek, mint egy esetleg kínálkozó munkalehetőséget vagy az életkörülmények javulását. A bordélyok és kocsmák közt beékelődött templomok szentjei, már-már családtagként a nápolyiak életének részeseivé váltak. A csodákért alkudni kell velük, üzletet kötni, amolyan adok-kapok alapon. Néha sikerül kialkudni valamit, talán jön egy jel, ámbár ez még nem jelenti, hogy a csoda is bekövetkezik.
Folyt. köv. nemsokára.

Márai Sándor: San Gennaro vére. Budapest, Helikon, 2004.
ISBN 963208849-2

Linkek

Találtam néhány érdekes oldalt, blogot, ahonnan mindannyian kedvünkre csemegézhetünk, ha éppen az olvasás kínja gyötör minket. 

Ide érdemes elkukkantani, ha épp e-book-ot keresünk vagy virtuális könyvespolcot akarunk magunknak építeni stb. Sok jó információ egy helyen.

• 80 Online Resources for Book Lovers

A következő link egy tök jó ötleten alapszik. Kellene ilyesmi itthon is. Tudjuk, mit olvas az utca embere a buszon, villamoson? Van egy csoportnyi emberke, akit ez érdekel és bizony meg is lesi, mit olvasnak a többiek. Saját tevékenységüket "amatőr, villám olvasásszociológiának" nevezik. Kis bejegyzések arról, mit olvas a negyvenes hölgy a villamoson, vagy a tizenéves fiú a sarki buszmegállóban.  

• Mit olvas az utca embere?

Felvágósoknak. The New York Times.

• NY Times

Van ilyen? Lehet (biztosan) én vagyok tudatlan, létezik egy blogkereső, a Miner.hu könyv melléklete, ahol a magyar nyelvű könyvekkel foglalkozó blogokat gyűjtötték egy helyre, váltak azok ezáltal kereshetővé. Ez itt a minden blogok tudója. 

• a Miner.hu könyv melléklete

Végül, de nem utolsósorban, a The Celebration of Women Writers. Nemcsak linkeket és biográfiai, bibliográfiai adatokat gyűjt női írókról, de azok műveit is meg lehet itt találni. Albániától Zimbabweig mindenféle ország írónői képviselve vannak online elérhető írásaikkal, életrajzokkal. (Amúgy az oldal az Online Books Page együttműködésével készül.)

• The Celebration of Women Writers

A költészet napján

Ady Endre: Nem élek én tovább ...

Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg a szívemből
Felfakad az ének;
Amíg a lelkemet
Sírhatom a dalba,
Amíg lángra gerjeszt
Ihletés hatalma;
Amíg titkos órán
Reám száll a bánat,
Feketén, komoran,
Mintha a világnak
Végzetszerű átkát
Csakis én érezném,
Tépődve annyi bús,
Megfejtetlen eszmén. 

Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Míg vérező szívvel
Ezernyi kétség közt
Még mindig remélek.
Míg az örök eszmét,
Míg az örök szépet
Keresem, imádom,
Míg egy ábrándvilág
Lesz az én világom,
Melyet én kormányzok,
Melyet én teremtek,
Amelyről dalaim
Annyi szépet zengnek. 

Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg szerelmemért
Szerelmet remélek;
Amíg mint eszménykép
Ragyog le szívemnek
Szentelt oltárára
A nő, a teremtés
Legszebb koronája. 

Nem élek én tovább,
Nem élek csak addig,
Amíg a szívemen
Ezer kínos kérdés
Keresztül nyilallik;
Amíg nyugodalmat
Egy percre se leltem,
Amíg egy világért
Gyötrődik a lelkem. 

...De ha az életnek
Piszkos, jeges árja
Magával ragadna
S kialudnék tőle
Szivem régi lángja;
Hogyha örök hitem,
Hogyha minden vágyam
Örökre elszállna
S annyi tépő kétség,
Siratott reménység
Fás közönnyé válna;
Na titkos órákon
Nem szállna szívemből,
Nem zengne ajkamon
Biztatón az ének -
Ne éljek én tovább,
Mit adhat már akkor
Énnekem az élet?!...