2009. ápr. 21.

Edgar Allan Poe: Az ovális arckép

Egy rövidke elmélkedés következik az művészi alkotások, az irodalom és a nő kapcsolatáról. A teljesség igénye nélkül.

Rendkívül érdekesnek tartom azokat a műveket, amelyekben egy képzőművészeti, esetleg zenei alkotás válik irodalmi témává, vagy gabalyodik a történetre úgy, hogy szerves részét képezi annak, nemcsak egyszerűen röpkén felemrülő téma az elbeszélés során. Akár az alkotás maga a történet. Nem kevés érdekes példa akad erre, mint például Oscar Wilde nagyszerű "Dorian Gray arcképe" c. regénye, Gert Hoffmann "Vak vezet világtalan" c. elbeszélése vagy  Honoré de Balzac "Az ismeretlen remekmű"-ve. Szegedy-Maszák Mihály írt e különös kapcsolatról egy esszét, melyben többek között megemlíti Poe 1842-es rövidke elbeszélését, "Az ovális arckép"-et is.
Ebben az elbeszélésben is egy képzőművészeti alkotás jelenik meg, ami egyfajta Pygmalion-átiratként olvasható. Az elbeszélő egy útja során kénytelen az éjszakát egy elhagyatott kastélyban tölteni, ahova szolgája tör be, hogy ne kelljen sebesülten az éjszakát a szabad ég alatt töltenie. Az elhagyatott kastélyban betéved egy furcsa hangulatú, gazdag berendezésű szobába, ahol nagyszámú, gazdag díszítésű keretbe foglalt festményt talál. Szemlélődés közben felfedezi egy fiatal nő arcképét. Bár félálomban veszi észre a csodálatos képet, hirtelen felriadva élőnek tűnik számára a festmény, csak a képkeret tudja meggyőzni, hogy nem élő embert lát. Egy kis poe-i borzongatás. Majd utánaolvas egy könyvben a ritka szépségű lány történetének, tulajdonképpen egy történetet mesél el a történeten belül. Kiderül, a lány egy tehetséges festő felesége volt, egy élettel teli fiatal nő, aki gyűlölte vetélytársát, férje szenvedélyét, a művészetet. Mégis megengedi, hogy a festő modellje legyen. A művész tökéletesen akarja megjeleníteni a készülő képen a nőt, míg ő napról-napra szomorúbb, élettelenebb. Egyre megszállottabban dolgozik tehetségének és szerelmének bizonyítékán. Minél szenvedélyesebben dolgozik, annál inkább tűnik el kedvese arcáról az élet. Az utolsó ecsetvonással, a mű befejeztével az asszony meghal. Itt a vége, fuss ...
A nő ugyebár gyakran az inspiráció forrása az alkotó (férfi) számára. Ebben az esetben belefolyik a képalkotás folyamatába is, úgymond saját életével kelti életre a festményt. Miután a festő elfordítja tekintetét a kedvesétől, eltekint valódi személyétől, a nő által képviselt szépség és életerő veszélybe kerül. A művészi folyamat során pedig visszafordíthatatlanul életével fizet az alkotás sikeréért.
Azt mondjátok, túl kitekert ez az elmélet? Ha az életerő eltolódik az élőről (a modellről) az élettelenre (a festményre), logikusan ez egyikük végét jelenti. A fiatal feleség nem osztozhat a képben felpislanó életen. Hogy a nő hány történetben "fizet meg" valamiképp a férfi művészi szenvedélyéért, erre is találunk néhány példát a világirodalomban. Ha a festő modellként tekint szerelmére, ez a két dolog mintha nem férne meg egymás mellett. Ha a nő mássá válik, mint saját személye, helyet kell adnia annak, amit reprezentálni kénytelen. Hálás alapanyag ő, aki szinte bármilyen dolog szimbólumává tud válni. Poe kifejezésre juttatja ezzel az elbeszéléssel azt, hogy ha a nő modellként szolgál a festménynek, ami a tökéletes szépséget, az életet akarja visszadni, elveszti azt, ami a képen visszatükröződik. Ha csak szimbolikusan is, de elveszti saját egzisztenciáját, személyiségét, az általa reprezentált fogalom, jelen esetben a tökéletes szépség és életerő, hordozójává válik. Ha ez átkerül róla egy másik dologra, elveszti létezésének alapját és belehal.

Edgar Allan Poe Válogatott művei. Budapest: Európa, 1980.

 

1 megjegyzés: