Rettentő rég nem írtam könyvről, most is csak röviden és a teljesség igénye nélkül szólnék néhány olvasmányomról. Van az úgy, hogy csak ennyire telik.
Douglas Adams: A lélek hosszú, sötét teadélutánja
Az első rész jobban magával ragadott, de erre sem lehet panaszom. Dirk Gently hozza a formáját. Jó kis repülőtéri robbanással és gyilkossággal veszi kezdetét a regény. Kimondottan tetszett, ahogy az áldozat kávéscsészéjével ül székében, miközben lenyisszantott feje forog a mellette lévő lemezjátszón. A látszólag összefüggéstelen cselekményszálak összekapcsolódnak és jó kis történet kerül ki az író tollából. A douglasi humor még mindig tetszik.
Elfride Jelinek: Kis csukák
Nemigazán értem mit jelenthet a magyar nyelvű cím, de bizonyára én maradtam le valami fontosról. Ami a lényeg, hogy a történet szívbemarkolóan fájdalmasnak tűnt néha olvasás közben, mert, bármennyire is közhelynek hangzik, de igazságokat mond ki. Azonkívül egyenes, józan, már-már rideg az elbeszélésmódja. Ami nekem nagyon tetszett, az a regény nyelvezete. Jelinek elképesztően jól bánik a szavakkal. Néhány rövid és szikár mondattal képes mély nyomot hagyni az emberben.
Emily Brontë: Üvöltő szelek
Ez valami teljesen más, mint az előző könyv. Jó tudni, hogy bármilyen gonosznak is látszon a világ, létezik jó, létezik szerelem, ami változást hoz.
A
hangoskönyveket pedig még mindig csak ajánlani tudom.
John Ajvide Lindqvist: Hívj be!
Nekem ezek a vámpíros könyvek nem lesznek a kedvenceim. Nem sikerült befejeznem, valahogy egyszerűen nem érdekelt, nem tudott megfogni. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni.
