Uršuľa Kovalyk és egy kis szlovák kortárs irodalom

Az Uršuľa Kovalyk írói álnév egy szlovák kortárs írónőt takar, aki feltételezem a legtöbb magyar olvasónak teljesen ismeretlen. Ami nagy kár, mert Kovalyk a legjobb dolgok közé tartozik, amit ez az ország mutatni tud. Persze, nagy szavak, gondolhatja bárki, de Kovalyk tényleg nagyon jól és jót ír. Jómagam két novelláskötetét olvastam eddig, mégpedig a Travesztia show-t és a Hűtlen nők utálják a tojást címűt (utóbbi cím csak saját fordítás).
A két vékonyka kötet legtöbb elbeszélése amolyan az egyik szemem sír, a másik nevet kategóriába tartozik. Néhol megrendítő és elgondolkodtató (női) sorsokat és élethelyzeteket tár elénk, viszont a stílusa magával ragad és rettentő humoros. Gondolom azért fogott meg ennyire, mert bár itt-ott szürreálisak kicsit, mégis amolyan életszagúak a történetek. Humorosak, nevettetnek, elszomorítanak és elgondolkodtatnak egyszerre.
Sajnos az időrendben első kötet tudomásom szerint nem jelent meg magyarul, de a Travesztia show elolvasható Horváth Erika fordításában az AnimaPortál e-könyvtárában.

Kovalyk, Uršuľa: Neverné ženy neznášajú vajíčka. Aspekt: Bratislava, 2002.

Kovalyk, Uršuľa: Travesty šou. Aspekt: Bratislava, 2004.

Novellák és ismerkedés Robert Bloch-hal

Nem tudtam, hogy Robert Bloch írta az eredeti regényt, amiből a Hitchcock-féle Pszicho készült. Nem tudtam azt sem, hogy Bloch rendszeres levelezésben állt H. P. Lovecraft-tal, mint ahogy azt sem, hogy 17 évesen publikált először a Weird Tales-ben és hogy írt néhány részt a Star Trek sorozatba (TOS). Legfőképp pedig arról nem tudtam, hogy Bloch mennyire jól ír. Legalábbis a kötet, amire egy kiárusításon bukkantam, és az ebben összegyűjtött elbeszélések nagy többsége valóban remek. Horror és scifi elbeszélésekről beszélek, izgalmas és lebilincselő történetekről.

A jó elbeszélés attól jó, hogy rövid idő alatt fokozza a feszültséget és a csattanótól a végén szinte tátva marad a szánk. Egyszerűsítek persze. Na de Bloch-nak ez megy. Pontosan ezért tetszett annyira az első novella, a Yours Truly, Jack the Ripper. Legismertebbnek számító történetei is helyet kaptak a kötetben, mint az I Like Blondes illetve a mesteri The Man Who Collected Poe. A horrortörténetek és földönkívülis „mesék“ mellett felbukkan az időutazás témája is (The Past Master), a That Hell-Bound Train pedig a maga nemében gyönyörű történet a boldogságkeresésről és emberi természetről, mégha nem is kimondottan vidám. 

Az ismerkedés Robert Bloch-hal tehát részemről rendkívül jól sikerült. Ahogy mondani szokás, egy jó és tartós barátság kezdete ez.

Bloch, Robert: Vlak do pekla a jiné povídky. Praha: Epocha, 2006.

Az Alapítvány

Isaac Asimov Alapítvány-Trilógiáját kicsit úgy olvastam, mint egy történelemkönyvet. Csakhogy a megszokott történelemkönyveknél azért izgalmasabb volt illetve jobban meg volt írva.

Nemhiába hozzák a regényt kapcsolatba a Római Birodalom történetével, van köztük néhány párhuzam, apró mozzanatok, amire most nem térnék ki részletesen. Esetleg csak olyan érdekességet említenék meg, mint az "első polgár" fogalma vagy a Pax Galactica. De nem ezért juttatja eszembe a történelemkönyveket, hanem mert Asimov egy hosszú, változásokkal teli időszakot mesél el egy jövőbeli galaxis történelméből.

A regény elején az Első Galaktikus Birodalom hanyatlásának kezdetén tart. Hari Seldon, egy pszichohistorikus tudós, a pszichohistória matematikai számításaival arra a következtetésre jut, hogy a birodalom szétesése után egy harmincezer éves kaotikus időszak következik majd. Számításai szerint ez a periódus lerövidíthető ezer évre. Ennek érdekében pedig létrehoz egy kolóniát Terminus bolygóján, az Alapítványt. Az Alapítvány arra hivatott, hogy a jövő nemzedékei részére összegyűjtse a galaxis tudását az Encyclopedia Galacticában. Seldon tervében a lehető legjobb feltételeket próbálja megteremteni ahhoz, hogy ez a barbár időszak ne tartson tovább egy évezrednél. Ez azonban nem merül ki az emberi tudás felhalmozásában, az Alapítványnak illetve mint ahogy később kiderül, a Második Alapítványnak nagy szerepet szán a Seldon-terv megvalósításában. 

Asimov, illetve a regényben a szociológus Seldon, abból indul ki, hogy a pszichohistória segítségével a történelem előre kiszámítható, mert a nagy tömegek reakciói és fejlődése szintén kiszámítható jelenségek. Ìgy aztán a jövő is kiszámítható, előrejelezhető. Érdekes feltevés, ami nem számol azzal, hogy az egyén befolyásolhatja az események lefolyását.

Arra ne számítsunk, hogy ha egy szereplőt megkedvelünk, megtudhatjuk mi történik vele, ha befejeződik a fejezet és hosszadalmas jellemfejlődésen sem megy keresztül egy szereplő sem. Az egyén ugyanis ilyen szempontból nem fontos. Nem fontos azért, mert a pszichohistória szerint a történelem mozgatóereje nem az indivíduum, hanem kiszámítható folyamatok követik egymást. Háború után béke, béke után háború. Leegyszerűsítve persze.

Az egyes fejezetekben, amik legtöbbje először külön elbeszélésként jelent meg, végigkövethetjük az Alapítvány történetét megalapításától kezdve majdnem 380 éven keresztül. Háború a Birodalommal, polgárháború, titkok és intrigák, minden van a regényben, ami izgalmassá teheti azt. Bár a Birodalom újraegyesítéséig nem jut el a történet, a feszültséget Asimov zseniálisan kezeli, úgyhogy a regény végén elismerően (és elégedetten) bólogattam. Elég titkot fedett fel ahhoz, hogy leessen az állam de mégis kíváncsi maradjak az Alapítvány-sorozat többi részére.

PS: Azt hiszem tényleg és véglegesen megszerettem a scifi irodalmat.

Asimov, Isaac: Die Foundation-Trilogie. Heyne Verlag, 2000.

Mi leszel, ha nagy leszel?

Részemről egyértelmű a válasz. Irodalmi detektív. Miután elolvastam "A Jane Eyre-eset" című könyvet, csak ez a lehetőség jöhet szóba. Izgalmas, eseménydús és vadnyugatian romantikus foglalkozás ez, amitől könyvmolyok sem rettennek vissza.
Már régebben sok helyen, több könyvesblogon olvastam erről a regényről. Elég érdekesnek hangzott a történet, hát megrendeltem már egy ideje és elolvastam.

A főszereplő, Thursday Next, irodalmi detektívként dolgozik egy olyan alternatív világban, ahol az emberek léghajókkal közlekednek, farkasemberek és vámpírok tarkítják a demográfiai statisztikákat és baconisták ölre menve vitáznak a shakespaeristákkal. Az irodalmat itt halál komolyan veszik. Bűnözők pedig irodalmi művek hamisításával és más hasonló bűncselekményekkel keresik a kenyerüket, ezért szükséges ez a fajta detektívmunka. Thursday Next végzi az irodalmi detektívek mindennapi munkáját, majd pedig a bolygó leggonoszabb bűnözőjének, Acheron Hades (beszédes név ugyebár) üldözésébe keveredik. Hades a legyőzhetetlen gonosz, aki bármire képes, zsarol, embert öl, hogy elérje célját. Elképesztő bonyodalmak közepette ill. Next bácsikájának találmányai által sikerül elrabolnia Brontë regényének címszereplőjét. És hogy ez hogy lehetséges? Képzeljük el, hogy létezik egy átjáró az általunk valósnak ítélt világ és fikció közt. Lehetséges közlekedni bármelyik irányba. Ha ezt egy elvetemült és kegyetlen bűnöző teszi, nagy bajt okozhat.

Hogy megtudjuk, mi történik Jane Eyre-ral, Next hogy próbálja elfogni a gonoszt és helyretenni a dolgokat, el kell olvasni a regényt, nem lövöm le a poént. Bele kell merülni az író által kreált csábító világba, mosolyogni az irodalmi utalásokon. Élvezhető, humoros a stílus és végigizgulhatjuk a könyvet. Aztán pedig jöhet a következő regény, mert egy több kötetes sorozatról van szó.

Ki kéri kölcsön az elsőt?

Lemaradás

Rettentő rég nem írtam könyvről, most is csak röviden és a teljesség igénye nélkül szólnék néhány olvasmányomról. Van az úgy, hogy csak ennyire telik.

Douglas Adams: A lélek hosszú, sötét teadélutánja 

Az első rész jobban magával ragadott, de erre sem lehet panaszom. Dirk Gently hozza a formáját. Jó kis repülőtéri robbanással és gyilkossággal veszi kezdetét a regény. Kimondottan tetszett, ahogy az áldozat kávéscsészéjével ül székében, miközben lenyisszantott feje forog a mellette lévő lemezjátszón. A látszólag összefüggéstelen cselekményszálak összekapcsolódnak és jó kis történet kerül ki az író tollából. A douglasi humor még mindig tetszik.



Elfride Jelinek: Kis csukák

Nemigazán értem mit jelenthet a magyar nyelvű cím, de bizonyára én maradtam le valami fontosról. Ami a lényeg, hogy a történet szívbemarkolóan fájdalmasnak tűnt néha olvasás közben, mert, bármennyire is közhelynek hangzik, de igazságokat mond ki. Azonkívül egyenes, józan, már-már rideg az elbeszélésmódja. Ami nekem nagyon tetszett, az a regény nyelvezete. Jelinek elképesztően jól bánik a szavakkal. Néhány rövid és szikár mondattal képes mély nyomot hagyni az emberben.


Emily Brontë: Üvöltő szelek

Ez valami teljesen más, mint az előző könyv. Jó tudni, hogy bármilyen gonosznak is látszon a világ, létezik jó, létezik szerelem, ami változást hoz.
A hangoskönyveket pedig még mindig csak ajánlani tudom.

John Ajvide Lindqvist: Hívj be!

Nekem ezek a vámpíros könyvek nem lesznek a kedvenceim. Nem sikerült befejeznem, valahogy egyszerűen nem érdekelt, nem tudott megfogni. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni.

P. G. Wodehouse: Forduljon Psmithhez!

Megfogadtam, hogy addig nem kezdek új olvasmányba, amíg be nem fejezem azt a fél polcnyi megkezdett könyvet, ami rám vár. Azt hiszem ez most az a kivétel, ami érősíti a szabályt.

Bár szeretem ezt a fajta angol humort, ami az olyan sorozatokat is jellemzi, mint a „Csengetett Mylord?”, ez most nem tudott megfogni. Kicsit sok volt talán az egy regényre eső szélhámosok, csalók és simlis alakok aránya, még ha a maga módján kedves is a történet. Nem sikerült befejezni, félretettem. Talán egy legközelebbi hosszabb vonatútra magamal viszem, amikor az embert nem zavarja, ha néha leejti a könyvet a térdére és elbóbiskol.

Wodehouse, P. G.: Forduljon Psmithhez! Budapest, Ciceró, 2005.

WM. Paul Young: A viskó

Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, még akkor is, ha az olyasféle reklámszöveg, mint amilyen a hátsó borítón olvasható, általában elrettent az olvasástól, mintsem meghozná a kedvem. Megrázó, lebilincselően izgalmas és izgalmasan provokatív, sőt Demi Moore ajánlja, aki szerint egy sorsfordító erejű olvasmányt tart az olvasó a kezében. Az ilyesmi engem szkeptikussá tesz, de igyekeztem nem tudomást venni erről és mindenféle előítélet nélkül olvasni.

A könyv eleje érdekesnek is tűnt. A mesélő egy barátja, Mack, vagyis Mackenzie Allen Phillips életének egy rettenetes tragédiáját fedi fel lassanként az olvasó előtt. Elmeséli hogy tűnt el Mack kislánya, mesél a gyermekkoráról és apjával való kapcsolatáról. Mack a regény elején levelet kap egy ismeretlen feladótól, aki találkozni szeretne vele. Minden ezzel indul és ez kuszálja össze a dolgokat. Talán a kíváncsiság hajtja, hogy visszatérjen arra a helyre, amely élete legszörnyűbb emlékeit idézi fel benne, a viskóba. Egy hétvégét tölt el ott és egy olyan találkozásban lesz része, amit egyáltalán nem nevezhetünk mindennaposnak. A poént nem lövöm le. Mindenesetre fura dolgok történnek, amik által Mack szembesül saját kételyeivel és fájdalmával.

Kíváncsi lennék, mit gondol a könyvről egy keresztény. Én nem kimondottan hívő lévén bizonyára máshogy értelemzem a dolgokat. Azt értem, hogy az író saját elképzeléseit és világnézetét vetette papírra, amivel persze nem kell egyetérteni, és keverte ezt egy kis fikcióval. Csakhogy bizonyos kérdéseket nekem túl egyszerűen tálal. Olyan témákra, amikről évszázadokon keresztül teológiai viták folytak, két mondatban megoldást kínál. Túl tömören, instant formában. Csak a végeredményt kaptam, hiányzott az a bizonyos pszihológiai fejlődés a főszereplő részéről. Mack bár változáson megy keresztül, de nekem ez erőltetettnek tűnt, a heppiend érdekében történő szükséges.
A regény végén van még egy bizonyára csavarnak szánt esemény, ami szerintem már teljesen felesleges. A B-kategóriás amerikai filmek végén van ilyesmi. Nem is csavar, csak még egy plussz esemény, ami növeli az oldalszámot.
A történeten lehet vitatkozni, kinek tetszik vagy nem tetszik. Ami engem viszont teljesen irritált, az a szöveg. Nem tudom, hogy az eredeti is ilyen rossz vagy csak a fordítás. Néhány mondaton belül keveredik benne mindenféle stílus, értelmetlenül. Nem tudtam rendre térni néhány dolog ill. mondat fellett, mint pl. „lakozást veszünk benned” és még sorolhatnám. Magyarul van ez egyáltalán vagy én vagyok ilyen tudatlan?
Szóval a fordítás pocsék, maga a történet pedig engem nem győzött meg. A regény végén van még egy felhívás, miszerint ajánljuk vagy ajándékozzuk a könyvet ismerőseinknek, barátainknak, írjunk ismertetőt blogunkon. Ne reklámozzuk nyíltan, de meséljük el milyen hatással volt életünkre és ajánljuk, látogassák minél többen a könyv honlapját. Velem sajnos nincs szerencséjük, mert nem tudom őszintén, szívből ajánlani, hogy kézbe vegyétek és olvassátok el a könyvet.

Young, WM. Paul: A viskó. Budapest: Immanuel, 2009.

Az elektromos szerzetes és a többiek

"Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája" a bűvöletében tartott néhány napig, trolibuszos utakat és edébszüneteket áldoztam rá és bizony kár, hogy olyan gyorsan befejeztem a könyvet. Ugyanis nagyon élveztem.

Van benne minden, amit csak el tudunk képzelni, meg olyasmi is, amit nem. Elektromos szerzetes, gyilkosság, szellem, titok és még jónéhány dolog, de lelőném a poént, ha most mindezt elárulnám.
Elsőre több összefüggéstelennek tűnő szál fut egymás mellett. Megjelenik egy elromlott elektromos szerzetes, aki mindenben hisz, levéve ezzel tervezői válláról a hit minden terhét, nehézségeit. Richard MacDuff  részt vesz a St. Cedds College furcsára sikeredett bankettjén, ahol újra találkozik mentorával, „Reg“ Chronotis-szal. Munkáltatóját, a gazdag üzletembert, Gordon Way-t pedig ezalatt titokzatos körülmények közt megölik. Persze lassan kiderül, minden mindennel összefügg. E holisztikus felfogás értelmében áll Svlad Cjelli (most épp Dirk Gently néven) minden felmerülő problémával szembe, így most is, mikor régi iskolatársának, Richardnak segít tisztázni nevét a gyilkosság vádja alól.

A történet remek és engem magával ragadott. Adams olyasfajta humorral és (valami zseniális!) szarkazmussal fűszerezve beszéli el mindezt, ami miatt a könyve számomra élvezetes és letehetetlen volt. Sokszor megnevettetett és egyben mindvégig fentartotta az elbeszélés során az izgalmat, miközben szépen lassan fényt derített a részletekben rejlő összefüggésekre. Azt hiszem most jöhet a Dirk Gently-történetek következő kötete "A lélek hosszú sötét teadélutánja".

Douglas Adams: Holistická detektívna agentúra Dirka Gentlyho. Pozsony: Slovart, 2009.

Beszterce ostroma

Vendégposzt, írta Arwen:

Mikszáth Kálmán a 19. század legolvasottabb írója volt, s egyben az én egyik kedvenc íróm is. Annyira szereti saját regényeit, szereplőit, szinte eggyé válik velük és csak mesél, mesél, olyan átéléssel, hogy az olvasóit is magával ragadja és lehetetlenség letenni a regényeit. Róla és regényeiről is csak pozitív fényben tudok beszélni.

A Beszterce ostroma az író egyik legbohókásabb regénye. Hőse Pongrácz István a józanság és az őrület határán borotvaélen táncoló várúr, aki birtokán középkori szokások szerint éli életet, mindezt persze a 19. században. Pongrácz grófot környezete őrültnek tartja, és mindezt csak azért, mert ő más, máshogy gondolkodik, máshogy cselekszik, mint az emberek általában szoktak. És, mint tudjuk ez az életben is így van, a tőlunk nagyon-nagyon eltérő embert (aki mindig kilóg a sorból) nem tudjuk tiszta szívvel elfogadni, a szívünk mélyén különcnek, furcsának tartjuk ket. Magunkat meg persze az elfogadhatók, a tökéletesebbek sorába soroljuk. Pongrácz is egy ilyen sorból kilógó figura, aki mindenkit meghökkent maga körül. Néha mi, olvasók is őrültnek tartjuk, néha sajnáljuk, megértjük őt, néha meg csak mosolygunk rajta. Egy azonban biztos, mindenféleképp érdemes elolvasni az ő élétének történetét, márcsak azért is, hogy rájöjjünk, mi melyik oldalon állunk. Mi vagyunk a hétköznapi, szabályok szerint élő, átlagemberek? Vagy éppen az „őrült Pongrácz Istvánok“ sorát bővítő különc fura figurák? Hm?

A másik ok, hogy miért olvassuk el a történetet: választ kapunk Mikszáthtól arra a kérdésre is, hogy lehetünk-e boldogok különc életmóddal, vagy, hogy egyáltalán ki a boldogabb, az „őrült“ vagy a „normális“?

Tükrök és szemfényvesztés

Régi lemaradásomat most behoznám, idetennék egy bejegyzést végre valamiről, amit a közelmúltban olvastam. Meglátjuk, hogyan sikerül. Szóval írjunk egy kortárs, stílusalkotónak tartott, sztárolt angol író egy kötetéről.

Neil Gaiman azzal keltette fel az érdeklődésemet, hogy legtöbbször ódákat zengenek róla, rengetegszer belebotlik az ember, ha böngészik a neten. Aztán kaptam kölcsön egy könyvet.

A "Tükör és füst" novellák és versek gyűjteménye, az eredeti 1998-ban jelent meg. A magyar fordítás, amit a kezemben tartok, 1999-es kiadású. Szerintem egy borító lehet akármilyen, nekem személy szerint végül is mindegy, hogy illik-e a könyvhöz, mert úgyis a szöveg számít. A borító "csak" elad (bár igaz, van hogy nem azt ígéri, amit kapunk). Olvasóként az én saját szempontomból viszont ez legtöbbször nem fontos. De ebben az esetben kicsit zavar a kék nő fekete fehérneműben, valahogy nem jön be. Inkább kinyitom a könyvet, beleolvasok.

Nem kis várakozással indultam neki a dolognak, féltem, hogy csalódom, de nem. Trollok, ördögök és más furcsa szerzetek, mesebeli jelenetek, nem kis melankóliával átszőve. Gaimannél úgy tűnik nem takarított ki rendesen "Az álomseprő". Igaz, nem lett belőle egy halandzsázó őrült, de elég porcica és piszok maradt nála, hogy éberen ne szabaduljon teljesen az álmok szerzeteitől.

A kötet szerkezete érdekes. Nem kedvelem a bevezetőket, de Gaimannek különös érzéke lehet hozzájuk. Kis mesélés, kis ars poetica, kis önirónia. Minden novellához rövid kommentár jár, érdekes háttérinfomáció. Mintha bennfentessé tenne minket ezáltal, mintha magyarázna nekünk icipicit,  bár ez nem jelenti, hogy ezek a megjegyzések számunkra mindenképp fontos információt tartalmaznának. Viszont Gaiman engem teljesen meggyőzött arról, hogy nekem is írónőnek kellene állnom:

"Még mindig nem sikerült meggyőznöm magam, hogy ez igazi foglalkozás, de mást már túl késő: olybá tűnik, sikerült végül olyan pályát választani, amihez nem kell korán fölkelnem. (Gyermekkoromban a felnőttek azt mondogatták, ne találjak ki dolgokat és figyelmeztettek, mi minden történhet, ha nem hagyom abba. Tapasztalataim alapján az, hogy sokat utazom külföldre, és nem kell túl korán fölkelnem.)"

Az említett szempontokat figyelembe véve, komolyan elgondolkodom ezen a lehetőségen. De térjünk vissza a novellákhoz, amik között néhány vers is el van bújtatva. Történetei hangulatát és stílusát sajátosnak,  egyedinek tartják a maga műfajában. Mivel nem ismerem ki magam az irodalom eme műfajában, így hiszek a többieknek. Az biztos, hogy furamód élethűen álomszerű történeteit minden valóságtól való elrugaszkodása ellenére el lehet hinni. Ez a jó a történetekben úgy álatalában. A tény, hogy Mrs. Whitaker, a nyugodt természetű, angolosan udvarias hölgy, kandallópárkányán nyugszik a Szent Grál, teljesen elfogadhatónak tűnik számomra ("Küldetés"). Egyszerűen jól van megírva.

A címben említett tükrök, amit bűvészek illúziókeltéshez és trükkökhöz használnak, a történetekben is hasonlóan működnek. Olyasmit mutatnak, ami van, de mégsincs. Bár hamis képet láttatnak a valósághoz képest, alapjában véve létező dolgokat ferdítenek el. A "Hó, tükör, almák" is hasonlóan működik. A kitalált történetet, ami eleve illúzió a valósághoz képest, még egyszer elferdítve teljesen új lehetőséget, ha úgy akarjuk, új igazságot mutat meg. Az egyik legjobb novellának tartom a kötetben (nem úgy, mint a "Bay Wolf"-ot).

A történetek közül nekem néhány melankolikus, néha egész pozitív kicsengésűnek tűnik. Ahol gonosz van, ott van jó is. Ahol alakotváltó ördög ront az emberekre, ott van macskaként megjelenő védelmező őrangyal is ("Az ajándék"). De semmi sem fekete-fehér, a Gaiman-novellák sem azok. Nem szeretném értékelni, miféle helyet tölt be ez a kötet vagy Gaiman a fantasy kategóriájában, mert nem értek hozzá. Mindenesetre a novellák kellően abszurdak, már-már groteszkek ("Leszállítjuk, nagykeráron", "Változások"), mégis van igazságtartalmuk, mondanivalójuk, néhol meseszerűek ("Baglyok leánya", "Troll"), búskomorak, meglepőek és elgondolkodtatóak, így aztán nem nehéz szeretni őket.

Neil Gaiman: Tükör és füst. Budapest: Benefícium, 1999.

Edgar Allan Poe: Az ovális arckép

Egy rövidke elmélkedés következik az művészi alkotások, az irodalom és a nő kapcsolatáról. A teljesség igénye nélkül.

Rendkívül érdekesnek tartom azokat a műveket, amelyekben egy képzőművészeti, esetleg zenei alkotás válik irodalmi témává, vagy gabalyodik a történetre úgy, hogy szerves részét képezi annak, nemcsak egyszerűen röpkén felemrülő téma az elbeszélés során. Akár az alkotás maga a történet. Nem kevés érdekes példa akad erre, mint például Oscar Wilde nagyszerű "Dorian Gray arcképe" c. regénye, Gert Hoffmann "Vak vezet világtalan" c. elbeszélése vagy  Honoré de Balzac "Az ismeretlen remekmű"-ve. Szegedy-Maszák Mihály írt e különös kapcsolatról egy esszét, melyben többek között megemlíti Poe 1842-es rövidke elbeszélését, "Az ovális arckép"-et is.

Ebben az elbeszélésben is egy képzőművészeti alkotás jelenik meg, ami egyfajta Pygmalion-átiratként olvasható. Az elbeszélő egy útja során kénytelen az éjszakát egy elhagyatott kastélyban tölteni, ahova szolgája tör be, hogy ne kelljen sebesülten az éjszakát a szabad ég alatt töltenie. Az elhagyatott kastélyban betéved egy furcsa hangulatú, gazdag berendezésű szobába, ahol nagyszámú, gazdag díszítésű keretbe foglalt festményt talál. Szemlélődés közben felfedezi egy fiatal nő arcképét. Bár félálomban veszi észre a csodálatos képet, hirtelen felriadva élőnek tűnik számára a festmény, csak a képkeret tudja meggyőzni, hogy nem élő embert lát. Egy kis poe-i borzongatás. Majd utánaolvas egy könyvben a ritka szépségű lány történetének, tulajdonképpen egy történetet mesél el a történeten belül. Kiderül, a lány egy tehetséges festő felesége volt, egy élettel teli fiatal nő, aki gyűlölte vetélytársát, férje szenvedélyét, a művészetet. Mégis megengedi, hogy a festő modellje legyen. A művész tökéletesen akarja megjeleníteni a készülő képen a nőt, míg ő napról-napra szomorúbb, élettelenebb. Egyre megszállottabban dolgozik tehetségének és szerelmének bizonyítékán. Minél szenvedélyesebben dolgozik, annál inkább tűnik el kedvese arcáról az élet. Az utolsó ecsetvonással, a mű befejeztével az asszony meghal. Itt a vége, fuss ...

A nő ugyebár gyakran az inspiráció forrása az alkotó (férfi) számára. Ebben az esetben belefolyik a képalkotás folyamatába is, úgymond saját életével kelti életre a festményt. Miután a festő elfordítja tekintetét a kedvesétől, eltekint valódi személyétől, a nő által képviselt szépség és életerő veszélybe kerül. A művészi folyamat során pedig visszafordíthatatlanul életével fizet az alkotás sikeréért.
Azt mondjátok, túl kitekert ez az elmélet? Ha az életerő eltolódik az élőről (a modellről) az élettelenre (a festményre), logikusan ez egyikük végét jelenti. A fiatal feleség nem osztozhat a képben felpislanó életen. Hogy a nő hány történetben "fizet meg" valamiképp a férfi művészi szenvedélyéért, erre is találunk néhány példát a világirodalomban. Ha a festő modellként tekint szerelmére, ez a két dolog mintha nem férne meg egymás mellett. Ha a nő mássá válik, mint saját személye, helyet kell adnia annak, amit reprezentálni kénytelen. Hálás alapanyag ő, aki szinte bármilyen dolog szimbólumává tud válni. Poe kifejezésre juttatja ezzel az elbeszéléssel azt, hogy ha a nő modellként szolgál a festménynek, ami a tökéletes szépséget, az életet akarja visszadni, elveszti azt, ami a képen visszatükröződik. Ha csak szimbolikusan is, de elveszti saját egzisztenciáját, személyiségét, az általa reprezentált fogalom, jelen esetben a tökéletes szépség és életerő, hordozójává válik. Ha ez átkerül róla egy másik dologra, elveszti létezésének alapját és belehal.

Edgar Allan Poe Válogatott művei. Budapest: Európa, 1980.

 

San Gennaro vére II

Végre sikerült összeszednem a gondolataim és megírhatom kis olvasónaplóm második bejegyzését. Lassan haladtam a könyvvel, de ez igazából nem a könyv vagy az író hibája. De térjünk is a lényegre.

Azt már említettem, hogy a regény az 1940-es évek végén játszódik, amikor is a nápolyi Posillipo egyik kerti házába egy idegen házaspár költözik. Egy ember valahonnan Kelet-Európából, aki "meg akarja váltani a világot" és annak felesége. Bár a regény azzal kezdődik, híre ment az idegenek érkezésének, sokáig fel sem tűnnek ezek a különös személyek az elbeszélés folyamán. A magával ragadó mediterrán vidéket, a nápolyi kisemberek sajátos világát tárja elénk először az író. A citromfákkal, szőlőskertekkel szegélyezett tájat, a hőségben őgyelgő tömeget, a levélhordás fontosságát átélő kancsal postást, a posillipoi fénylő szemű szegény gyerekeket, akik már az anyatejjel magukba szívják a kereskedés minden csínját-bínját, a halaskofát és a mogyoróárust. Azokról az olasz emberekről ír, akik egy vitát műértő gonddal vezényelnek le, mint egy tökéletes operaelőadást.
A regény egyharmadánál talán már kicsit sok is lesz a tájleírásból, a mimózaillatú sós ízű levegőből. Elkezdtem hiányolni a cselekményt. A részletes, egyébként szép leírások, a mindennapok apró mozzanataiban megmutatkozó életképek egy idő után már-már fárasztóakká válnak. Egy igazi cselekmény nélküli írást is lehet élvezni, de ebben az esetben végre jöjjön a történés!
A második részben azonban még következik egy hosszabb rész a nápolyiak és a csodák sajátos kapcsolatáról. A nápolyiak "igazán, szívük szerint, évezredes tapasztalattal csak két dologhoz értettek: a csodához és a készpénzhez." A lehetőségek közül a csodát vélték a legvalószínűbbnek. Valószínűbbnek, mint egy esetleg kínálkozó munkalehetőséget vagy az életkörülmények javulását. A bordélyok és kocsmák közt beékelődött templomok szentjei, már-már családtagként a nápolyiak életének részeseivé váltak. A csodákért alkudni kell velük, üzletet kötni, amolyan adok-kapok alapon. Néha sikerül kialkudni valamit, talán jön egy jel, ámbár ez még nem jelenti, hogy a csoda is bekövetkezik.
Folyt. köv. nemsokára.

Márai Sándor: San Gennaro vére. Budapest, Helikon, 2004.
ISBN 963208849-2

San Gennaro vére I

Olvastam keveset Máraitól, de ezt a regényt sajnos még hallomásból sem ismertem. Eddig. A véletlen hozott vele össze, egy könyvesboltos téblábolás közben vettem észre az egyik polcon. Megláttam, hirtelen felindulásból elvittem. Persze fizettem is érte. 
Röviden, mit lehet tudni a regényről. Nem sorolják Márai jelentősebb művei közé, de egyfajta önvallomásának, az emigráció illetve hontalanság irodalmi kifejezésének tartják. Az író 1952-ben Olaszországot elhagyva az Amerikai Egyesült Államokban, pontosabban New York-ban telepedett le. Itt írt regénye azonban olasz környezetben játszódik. Az 1940-es évek végén járunk, Nápoly és környékének csodálatos mediterrán vidékén. A regényben a nápolyi kisemberek, kiskereskedők, elszegényedett előkelők világát jeleníti meg Márai az olvasó előtt. Valahonnan Kelet-Európából titokzatos menekültek bukkannak fel, egy pár érkezik, akik közül a férfi öngyilkos lesz. Az öngyilkosság okát kutatja egy pap, egy rendőrnyomozó, a hatóság képviselői. 
A következő néhány részes olvasónaplóban talán kiderülnek az okok, miért lett a titokzatos idegen öngyilkos, miért hagyta el hazáját így tiltakozva a kommunizmus ellen, ki is volt ez az ember. Szóval majd kiderül. 

Amour fou

Marguerite Duras:

A szerető / L’Amant

Véleményem szerint az embert nagyban befolyásolja az a tény, melyik könyvet olvasta először e

gy bizonyos szerzőtől. Meghatározza kedvelni fogjuk-e, olvasunk-e tőle még valaha bármit is, meghatározza elvárásainkat a következő kézbe vett könyvnél. Marguerite Duras-nál nekem a fent említett regény azt hiszem jó választásnak bizonyult. Eléggé kíváncsivá tett, kíváncsivá az írónő művei iránt, és egyben kíváncsivá az élete iránt.

Ez az 1984-ben megjelent könyv hozta el Marguerite Duras számára a világhírnevet. Talán nem is csoda, hiszen egy ilyen könyv bizonyos aspektusok szerint ténlyeg eladhatónak bizonyulhat. Akár botrányosnak is nevezhetnénk a témáját, ha álszentek lennénk. Mint tudjuk, sex sells. Hogy ez ebben az esetben mennyire mondható igaznak, nehéz megmondani, nem is szeretnék ilyen fejtegetésekbe bonyolódni. Hatásvadásznak és számítónak azért nem nevezném Duras-t, regénye ahhoz túl őszinte és kemény. Érzésem szerint nem azért választ ilyen témát, mert az kifizetődőnek bizonyulhat, hanem mert mondanivalója van, elszámolnivalója saját magával.
És hogy miről is számol be?

Duras autobiografikus írásában elsősorban saját gyermekkorába tér vissza, amelyet a századelő Francia Indokínájában töltött. Innen 17 éves korában költözött Franciaországba. Az öregedő írónő ebben a könyvében a Mekong deltáját, Saigont és a gyarmati élet sajátos világát eleveníti fel maga előtt.
A történetet több szálon vezeti. Struktúráját tekintve a regény visszaemlékezésekből, önelemzésekből, rövid elbeszélések és leírások váltakozásából áll. E váltakozó képek elsőre talán összefüggéstelennek tűnő füzéréből építkezik, ezek adják a mű sajátos ritmusát. Nem követ egyenes vonalat, Duras képeket és történeteket kapcsol össze, mintha egy naplót lapozgatna. Ezen elbeszéléstechnika segítségével fejezi ki formailag azt a gondolatot, amit a regényben le is ír. "Az én életemnek nincsen története. Nincs élettörténetem. Középpontja se volt soha. Nincs út, nincs vonal. Csak tágas terek vannak, ezek azt sugallják, hogy ott volt valaki, de nem igaz. Ott soha nem volt senki."

Úgy tűnhet, hogy a regény középpontjában egyértelműen a tizenéves lány egy nálánál idősebb férfival való kapcsolata áll. A dúsgazdag kínai férfival való viszony valóban fontos része a regénynek. Ez az egyetlen olyan történet, ami lineárisan halad előre, így kiemelt helyet kap az elbeszélés során. Olyan komoly témát vet fel ezzel a viszonnyal és a gyermekprostitúcióval kapcsolatban, ami talán senkit sem hagy hidegen. Mégsem hagy minket az első pillanattól kezdve kérdőjelek nélkül és egyértelműen állást foglalni. A belső élmények leírása és az érzelmi felvetések kicsit bonyolultabbá teszik számunkra a véleményformálást. De Duras semmiképp nem keres kibúvókat, kritikus önmagával és környezetével szemben is. Néha tárgyilagosan szemlélődik, néha őszintén és keserűen gyón. Válaszokat keres, egyben rámutat saját ébredező sexualitása és a testi gyönyör felfedezésére.

A regényt viszont nem lehet csak erre az egy mozzanatra koncentrálva értékelni. Ugyanilyen fontosnak tartom anyjával és fivéreivel való kapcsolatát is, ami korántsem volt felhőtlen. Anyja halála után könnyebben reflektál kettejük viszonyáról, mint ahogy azt maga is bevallja. Akit nem szeretsz, akit kitöröltél életedből, arról könnyen írsz, írói témává válik az egykor valós személy. És bizony Duras kegyetlenül őszinte, húsbavágóan az. Saját maga előtt rendezi kapcsolatát a szinte gyűlölt idősebb testvérrel. Anyja elnyomott és nem tudatosított betegségét boncolgatja. Felhagy az örökös hallgatással, amivel a tulajdonképpen elviselhetetlen családi légkört próbálták elviselhetővé tenni. Leszámol mindazzal, amit a szeretet nélküli otthon miatt elszenvedtek.

Különös és elgondolkodtató betekintést kaphatunk e rendkívüli írónő legalább ennyire rendkívüli életébe. Ha meg lehet egyáltalán röviden fogalmazni, milyen is egy jó regény, talán azt mondanám, olyan, aminek az utolsó mondata még sokáig cseng a fülemben. Ha becsuktam a könyvet, még percekig ülök felette elgondolkodva és nézem a borító hátsó lapját. A szerető mindenképp egy ilyen regény.