Meseillusztráció

Rábukkantam erre az 1920-ban angol fordításban kiadott francia mesekönyvre "Old French Fairy Tales" címmel. A könyv szerzője Sophie Ségur, a lélegzetelállítóan szép, melankolikus illusztrációk pedig Virginia Frances Sterrett művei. Persze elolvasni is érdemes, de a sok fekete-fehér illetve nyolc színes illusztráció miatt szinte kötelező végiglapozni a könyvet.

 

Old French Fairy Tales

Akinek tetszik Sterrett munkája, egy másik az ő képeivel illusztrált könyvet is elolvashat illetve letölthet.

 

Tanglewood Tales 

Forrás: Internet Archive

Gilbert Keith Chesterton: Brown atya botránya

Forrás 

Nemrégiben hallgattam végig G. K. Chesterton egy ismert figurájának, Brown atyának a történeteit. Egy meleg nyári délutánon egy hangoskönyv jó kikapcsolódásnak ígérkezett és Chesterton elbeszélései nem okoztak csalódást.
 A "Brown atya botránya" utolsóként jelent meg abból az öt kötetből, amelyek elbeszéléseiben Chesterton 1911 óta szerepelteti ezt a katolikus lelkészt. Kedvelem a detektívtörténeteket, ezeken is kellemesen szórakoztam. A jó megfigyelőkészséggel és emberismerettel megajándékozott atya, elmaradhatatlan esernyőjének társaságban elmésen oldja meg a bűnügyeket. Hol egy (látszólag) kommunista bűntény, hol egy szerelmes pár kerül a középpontba, az angol lelkész pedig logikája és említett emberismerete segítségével derít fényt a bűntényekre. Ajánlom nemcsak detektívtörténetek kedvelőinek.

A hangoskönyv letölthető a MEK jóvoltából.

Lemaradás

Rettentő rég nem írtam könyvről, most is csak röviden és a teljesség igénye nélkül szólnék néhány olvasmányomról. Van az úgy, hogy csak ennyire telik.

Douglas Adams: A lélek hosszú, sötét teadélutánja 

Az első rész jobban magával ragadott, de erre sem lehet panaszom. Dirk Gently hozza a formáját. Jó kis repülőtéri robbanással és gyilkossággal veszi kezdetét a regény. Kimondottan tetszett, ahogy az áldozat kávéscsészéjével ül székében, miközben lenyisszantott feje forog a mellette lévő lemezjátszón. A látszólag összefüggéstelen cselekményszálak összekapcsolódnak és jó kis történet kerül ki az író tollából. A douglasi humor még mindig tetszik.



Elfride Jelinek: Kis csukák

Nemigazán értem mit jelenthet a magyar nyelvű cím, de bizonyára én maradtam le valami fontosról. Ami a lényeg, hogy a történet szívbemarkolóan fájdalmasnak tűnt néha olvasás közben, mert, bármennyire is közhelynek hangzik, de igazságokat mond ki. Azonkívül egyenes, józan, már-már rideg az elbeszélésmódja. Ami nekem nagyon tetszett, az a regény nyelvezete. Jelinek elképesztően jól bánik a szavakkal. Néhány rövid és szikár mondattal képes mély nyomot hagyni az emberben.


Emily Brontë: Üvöltő szelek

Ez valami teljesen más, mint az előző könyv. Jó tudni, hogy bármilyen gonosznak is látszon a világ, létezik jó, létezik szerelem, ami változást hoz.
A hangoskönyveket pedig még mindig csak ajánlani tudom.

John Ajvide Lindqvist: Hívj be!

Nekem ezek a vámpíros könyvek nem lesznek a kedvenceim. Nem sikerült befejeznem, valahogy egyszerűen nem érdekelt, nem tudott megfogni. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni.

Jöttem, láttam, ... megvettem

Április utolsó hétévégéjén zajlott a Pozsonyi Könyvbörze. Az önkormányzati nyitott napok keretében különböző rendezvényekre került sor a Városi Könyvtárban is, ingyenesen lehetett például beiratkozni. A Klariská utcai könyvtár épületének udvarában pedig könyvbörzét rendeztek, amit nem hagyhattam ki.

Potom 30 centért árulták a könyveket és ha jobban bírja a cipekedést a karom, többet is veszek, mint amennyit sikerült. Hiszen válogatni volt miből bőven. Az asztalok roskadoztak a könyvektől, a földön jó néhány doboz hevert, tömeg is volt rendesen. Szerencsésnek mondhatom magam, mert az első dobozba belenyúlva az első megragadott könyv tetszett, így körülbelül egy órányi keresgélés után menni kellett, különben még további tízet viszek magammal haza. A könyvek közül egyet sikerült elajándékoznom, azt hiszem még örültek is neki. Zsákmányszerzés után még dukált egy finom kávé egy váraljai kávézóban. Apropó, ha valaki erre jár, nézzen be az óramúzeumba, igazi különlegességeket találhat ott. (A gyönyörű rokokó stílusű épületet látni már önmagában megéri.)
Sajnálatomra ilyen börzét csak egyszer rendeznek egy évben. De jövőre mindenképp megyünk megint elrejtett kincseket keresni, az biztos.

mások általam irigyelt zsákmánya

saját szerzeményem

Tavaszhívogató könyvjelző

Book. Book. Book.

 

P. G. Wodehouse: Forduljon Psmithhez!

Megfogadtam, hogy addig nem kezdek új olvasmányba, amíg be nem fejezem azt a fél polcnyi megkezdett könyvet, ami rám vár. Azt hiszem ez most az a kivétel, ami érősíti a szabályt.

Bár szeretem ezt a fajta angol humort, ami az olyan sorozatokat is jellemzi, mint a „Csengetett Mylord?”, ez most nem tudott megfogni. Kicsit sok volt talán az egy regényre eső szélhámosok, csalók és simlis alakok aránya, még ha a maga módján kedves is a történet. Nem sikerült befejezni, félretettem. Talán egy legközelebbi hosszabb vonatútra magamal viszem, amikor az embert nem zavarja, ha néha leejti a könyvet a térdére és elbóbiskol.

Wodehouse, P. G.: Forduljon Psmithhez! Budapest, Ciceró, 2005.

WM. Paul Young: A viskó

Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, még akkor is, ha az olyasféle reklámszöveg, mint amilyen a hátsó borítón olvasható, általában elrettent az olvasástól, mintsem meghozná a kedvem. Megrázó, lebilincselően izgalmas és izgalmasan provokatív, sőt Demi Moore ajánlja, aki szerint egy sorsfordító erejű olvasmányt tart az olvasó a kezében. Az ilyesmi engem szkeptikussá tesz, de igyekeztem nem tudomást venni erről és mindenféle előítélet nélkül olvasni.

A könyv eleje érdekesnek is tűnt. A mesélő egy barátja, Mack, vagyis Mackenzie Allen Phillips életének egy rettenetes tragédiáját fedi fel lassanként az olvasó előtt. Elmeséli hogy tűnt el Mack kislánya, mesél a gyermekkoráról és apjával való kapcsolatáról. Mack a regény elején levelet kap egy ismeretlen feladótól, aki találkozni szeretne vele. Minden ezzel indul és ez kuszálja össze a dolgokat. Talán a kíváncsiság hajtja, hogy visszatérjen arra a helyre, amely élete legszörnyűbb emlékeit idézi fel benne, a viskóba. Egy hétvégét tölt el ott és egy olyan találkozásban lesz része, amit egyáltalán nem nevezhetünk mindennaposnak. A poént nem lövöm le. Mindenesetre fura dolgok történnek, amik által Mack szembesül saját kételyeivel és fájdalmával.

Kíváncsi lennék, mit gondol a könyvről egy keresztény. Én nem kimondottan hívő lévén bizonyára máshogy értelemzem a dolgokat. Azt értem, hogy az író saját elképzeléseit és világnézetét vetette papírra, amivel persze nem kell egyetérteni, és keverte ezt egy kis fikcióval. Csakhogy bizonyos kérdéseket nekem túl egyszerűen tálal. Olyan témákra, amikről évszázadokon keresztül teológiai viták folytak, két mondatban megoldást kínál. Túl tömören, instant formában. Csak a végeredményt kaptam, hiányzott az a bizonyos pszihológiai fejlődés a főszereplő részéről. Mack bár változáson megy keresztül, de nekem ez erőltetettnek tűnt, a heppiend érdekében történő szükséges.
A regény végén van még egy bizonyára csavarnak szánt esemény, ami szerintem már teljesen felesleges. A B-kategóriás amerikai filmek végén van ilyesmi. Nem is csavar, csak még egy plussz esemény, ami növeli az oldalszámot.
A történeten lehet vitatkozni, kinek tetszik vagy nem tetszik. Ami engem viszont teljesen irritált, az a szöveg. Nem tudom, hogy az eredeti is ilyen rossz vagy csak a fordítás. Néhány mondaton belül keveredik benne mindenféle stílus, értelmetlenül. Nem tudtam rendre térni néhány dolog ill. mondat fellett, mint pl. „lakozást veszünk benned” és még sorolhatnám. Magyarul van ez egyáltalán vagy én vagyok ilyen tudatlan?
Szóval a fordítás pocsék, maga a történet pedig engem nem győzött meg. A regény végén van még egy felhívás, miszerint ajánljuk vagy ajándékozzuk a könyvet ismerőseinknek, barátainknak, írjunk ismertetőt blogunkon. Ne reklámozzuk nyíltan, de meséljük el milyen hatással volt életünkre és ajánljuk, látogassák minél többen a könyv honlapját. Velem sajnos nincs szerencséjük, mert nem tudom őszintén, szívből ajánlani, hogy kézbe vegyétek és olvassátok el a könyvet.

Young, WM. Paul: A viskó. Budapest: Immanuel, 2009.